Bűn- e az önzés?

Igazából minden bűn önzés; minden bűn azt jelenti, hogy azt választod, amit te akarsz, amiről úgy érzed, hogy akkor épp téged szolgál. Ezt úgy is hívhatjuk, hogy „egoizmus.”  Ez egy teljesen természetes hajlam, amely mélyen gyökerezik minden emberben. De mi arra vagyunk elhívva, hogy Jézus lábnyomaiban járjunk, és úgy éljük az életünket, ahogyan Ő: legyőzve a bűnt. Nem vagyunk arra ítélve, hogy emberi hajlamaink csapdájában vergődjünk kiút nélkül. Jézus lábnyomaiban csak akkor tudunk járni, ha elhatározzuk, hogy nem magunknak élünk, hanem teljesen Isten akaratának a sajátunk helyett. „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból…” Fil. 2:3.

Az önzés hatása

Ha önzők vagyunk a kísértésben, ahelyett, hogy megtagadnánk a bűnt, az rendkívül szomorúvá tesz minket. „Mert ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar van és mindenféle gonosz tett.” Jak. 3:16 Ha az önzést választjuk bármilyen módon (pl. kapzsiság; féltékenykedni ahelyett, hogy örülnénk a másikkal; olyat tenni, amelyről tudjuk, hogy rossz), akkor továbbra is a frusztráltak, elveszettek, boldogtalanok leszünk, és nem tudunk fejlődni a szellemiekben.

Az önző döntések eredménye, hogy elveszítjük a kapcsolatot és életet Istennel. Nem tarthatunk meg egy kicsit a saját életünkből (saját akaratunknak szolgálni) – még ha csak néha is – és élhetünk ugyanakkor Istennek. Ezt kétszívűségnek hívják. „…Tisztítsátok meg a szíveteket, ti kétlelkűek” Jak. 4:8. Isten nem áldja meg az ilyen embereket (Jel. 3:16).

Hogyan győzzük le az önzést

Luk. 9:23: „Azután így szólt mindnyájukhoz: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem!”

Ebben az egyszerű versben Jézus ideadja nekünk a kulcsot a mennyhez és az isteni természethez. Jézus itt azt mondja, hogy ha Őt akarjuk követni, akkor fel kell vennünk a saját keresztünket (halált a saját akaratunkra annak minden bűnös hajlamával együtt minden helyzetben) minden nap. Nem egyszer vagy kétszer, nem alkalmanként, nem amikor úgy érzem, hogy rajtam van a sor, hanem mindig. Ő így élt minden egyes nap, és mi is erre az életre vagyunk elhívva. Ha feladjuk az életünket Istenért – saját véleményünket, vágyainkat, a testünkben lévő bűnös hajlamainkat –, a lehető legjövedelmezőbb, legboldogabb és legteljesebb életet kapjuk ezen a földön, miközben részt kapunk az isteni természetből. „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.” Lukács 9:24.

Megmaradni szeretetben azt jelenti, hogy menekülünk minden önzéstől: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” János 15:13. Ha legyőzzük a bűnt saját személyes életünkben, akkor megmentjük magunkat, és segítünk a körülöttünk lévőknek is (1 Tim. 4:16). Nem csak akkor helyezzük előrébb a többieket, mikor van hozzá kedvünk, vagy mikor azt érezzük, hogy megérdemlik a jóságot. Mindig szeretetben cselekszünk, Jézusért, mert szeretjük Őt, és mindig követni akarjuk a parancsolatait.

Jézus azzal vitte véghez a legnagyobb önzetlen cselekedetet, hogy lejött a földre, és előkészítette számunkra az utat azáltal, hogy minden helyzetben győzött a bűn felett, és végül meghalt a kereszten. Ez a szeretet valaha volt legnagyobb megnyilvánulása. Láthatjuk eldöntött indulatát a Lukács 22:42-ben, amikor tudta, hogy a halál vár rá, de akkor is azt választotta, hogy Istent szolgálja, és nem saját magát: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.”

Egy teljes élet

Jézus emberként keresztülment mindenféle helyzeten, amelyekben ugyanúgy meg volt kísértve, mint mi, és mindig győzelmet aratott; sosem engedett a bűnnek vagy saját akaratának (Zsid. 4:15). Ő ezt mondta: „…bízzatok: én legyőztem a világot.” János 16:33. Ha egy helyzetben úgy érezzük, hogy nincs erőnk vagy nem vagyunk képesek megtagadni saját vágyunkat a bűnre, akkor egyszerűen imádkoznunk és hinnünk kell, és megkapjuk a szükséges segítséget: „És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok.” Máté 21:22.

Minden ember vagy Istent, vagy a saját hajlamait és a bűnt szolgálja (Róma 6:16). Ha Isten szolgái vagyunk, az boldogságot hoz, segítséget az embereknek és a világnak, és ami a legjobb, a belsőnk átformálását, amelyet senki nem vehet el tőlünk. Egyre inkább szabadok leszünk saját bűnünktől. Ha az önzés rabszolgái vagyunk, az veszteséghez és ürességhez vezet. Isten azt akarja, hogy a lehető legboldogabb és legteljesebb életünk legyen: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” Jeremiás 29:11. Pontosan ezt kapjuk, ha Istenért élünk saját magunk helyett!