Érzelem-e az isteni szeretet?

„Nemsokára látjuk egymást!” – kiáltom nevetve, ahogy az ajtó előtt még viszlátot intek. Majd lassan besétálok, becsukom az ajtót, és megkönnyebbülten sóhajtok. Abban a pillanatban elszégyellem magam. Egy teljesen aranyos lány, de valahogy nem kedvelem a társaságát – fogalmam sincs, miért.

„Mekkora képmutató vagy!” – szólal meg egy gúnyos hang a fejemben. „És még te hívod magad kereszténynek? A keresztényeknek még az ellenségeiket is szeretniük kell, ezt mindenki tudja. Te még a barátaidat sem szereted!”

Hiába próbáltam

„Én megpróbáltam!” – Kiáltom szinte hangosan hiábavaló harcomban, hogy lecsendesítsem a kellemetlen gondolatokat. Így igaz – megpróbáltam. Már elég régen komolyan elhatároztam, hogy valóban szeretni fogom a körülöttem lévőket, főként azokat, akikkel nem „jövök ki” olyan könnyen. Nem kerültem el őket, és mikor valami bosszantott vagy irritált bennük, rájöttem, hogy a bosszúság bennem lakik, és tudatosan megtagadtam magam.

De nem segített. Igaz, talán nem utálom őket, de annak ellenére, hogy nemet mondtam a feljövő ingerültségre és bosszankodásra, gyakorlatilag csak egyfajta semlegesség maradt bennem ahelyett, hogy valami érzés jött volna. Nem mondhatom, hogy élvezem a társaságukat, a szeretetről nem is beszélve.

Hogyan parancsolhatja Jézus, hogy szeressük az embereket?

Fáradtan és elcsüggedve rogyok egy karosszékbe. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Még egyszer megkeresem Jézus jól ismert hegyi beszédét, ahol ellenségeink szeretetére int minket.

„Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.” Máté 5:44

Ahogy a verseket nézem, valami átvillan az agyamon: Jézus négy dologra int itt minket, de az utolsó három intés olyan dolog, amit ténylegesen meg lehet tenni. Úgy értem, nyilván nehéz, de ha valaki átkoz téged, te áldhatod őt. Ez lehetséges – nem mondhatjuk, hogy lehetetlen. Az utána lévő két verssel ugyanaz a helyzet: tehetsz jót olyan emberekkel, akik gyűlölnek, és bárkiért imádkozhatsz akkor is, ha utálatosak veled.

De hogyan parancsolhatja Jézus, hogy szeressük az embereket? Úgy értem, a szeretet egy érzés, egy érzelmi benyomás, amit az agy limbikus rendszere szabályoz, vagy valami ilyesmi. Mégis hogyan vehetem rá magamat, hogy szeressek valakit? Vagy szeretem őket, vagy nem – nekem legalábbis így tűnik.

A szeretet egy cselekedet

Végül úgy döntök, hogy beszélek Bernt Stadvennel, egy idősebb kereszténnyel, akit mélyen tisztelek, és akiben nagyon megbízok. Elmagyarázom neki a dilemmámat és elmondom, hogy nem tűnik túl igazságosnak Jézus részéről olyan dolgokat parancsolni, amelyek a hatáskörünkön kívül esnek, például, hogy hogyan érezzünk mások iránt.

„Nem, nem, az egészet rosszul látod!” – mondja lelkesen. „Ez a szeretet, amelyről Jézus itt beszél, nem egy érzés. Ugyanúgy egy cselekedet, mint ahogy az összes többi, amit itt parancsol.

Ez a szeretet, amelyről Jézus itt beszél, nem egy érzés.

„Tényleg?” – kérdem kételkedve. Nem egészen értem, mire is gondol pontosan.

„Hát persze”-, folytatja, „ugye tudod, mi van írva az 1 Korintus 13-ban? Ez az a fejezet, amelyikben Pál apostol leírja, milyen az isteni szeretet. Olvasd el figyelmesen – egyetlen említés sincs ott érzésekről.”

Engedelmesen kinyitom a Bibliámat, és megnézem. A negyedik verstől a következő olvasható: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt…”

„Látod, ezt jelenti szeretni valakit” – magyarázza Stadven. „Ha kedves és jó vagy az emberek iránt, nem irigykedsz rájuk, és nem vagy goromba velük, akkor szereted őket, és nem számít, hogy az érzéseid mit mondanak. Ha így teszel, teljesen és hiánytalanul engedelmeskedsz Jézus parancsának.

Mintha lámpa gyúlna a fejemben! Ezt meg tudom tenni! Egész idő alatt érzésekre vártam bizonyítékként arra, hogy szeretem az embereket. Érezni akartam, hogy szeretem őket, mielőtt kedves, hosszútűrő stb. lennék. Pedig pont fordítva kell! Azok a cselekedetek bizonyítják, hogy szeretem az embereket, amelyeket azért teszek, mert szeretni akarom őket.

Sugárzó mosollyal köszönetet mondok Stadvennek, és új reménységgel a szívemben megyek haza. Most már tudom, hogy nem számít, mit érzek, minden egyes embert szerethetek ugyanúgy, ahogy Jézus is tette.

„A szeretet minden elfedez, mindent hiszen, minden remél, minden eltűr. A szeretet soha el nem fogy…” 1 Korintus 13,8-9.