Hiszem, hogy Isten a nevemen hívott

“Mindenki utál, senki sem szeret, megyek, eszek néhány kukacot.”

Gyerekkoromban teli torokból énekeltük és nagyon viccesnek találtuk ezt a nótát.

Amikor tizenéves lettem, rájöttem, hogy milyen könnyű tényleg így gondolkodni. Nem arra, hogy kukacot ennék! De amikor nem úgy mentek a dolgok, ahogy én gondoltam vagy terveztem, vagy nem hívtak meg valahová, könnyű volt azt gondolni, hogy senki sem szeret és minden ellenem van.

Lappangó kisebbségi komplexus

Felnőttként ráébredtem, hogy amikor úgy tűnik, minden „rosszul” megy az életemben, könnyű azt is gondolni, hogy Isten ellenem van. Ez a kételkedés Isten szeretetében életem legnagyobb részében kínzott. Különböző versek győzelemhez segítettek egy-egy helyzetben, de ez a kisebbségi komplexus mindig ott lappangott a háttérben. A trükkös dolog az, hogy Sátán a világosság angyalaként jön (1 Kor. 11:14). Úgy intézi, hogy „alázatosnak” tűnjön, ha azt gondolom, hogy nem szeretnek vagy nem vagyok elég jó, vagy hogy azért nem hívnak meg valahova, mert nem érdemlem meg.

Néhány évvel ezelőtt rövid idő alatt sok mindent elveszítettem, beleértve több szerettemet és a jobb karom használatát, ami folyamatos fizikai fájdalommal is járt. Ahhoz volt erőm és elég makacs voltam, hogy mások előtt pozitív hozzáállást mutassak, de belül össze voltam törve. Egy idő után rájöttem, már nem hiszek benne, hogy Isten szeret vagy hogy egyáltalán törődik velem. Hogyan tudná bárki, aki szeret, hagyni, hogy ez történjen? Létezik-e egyáltalán Isten? Mi rosszat tettem, amivel ezt érdemeltem? Úgy éreztem, lassan a sötétség és kétségbeesés halálos örvényébe csúszok, és nem tudtam, hogyan kerüljek ki ebből. Már élni sem akartam – túl nehéz és fájdalmas volt, és annyira egyedül éreztem magamat.

Néhány igevers, amelyet nekem írtak

Mindezek közepette egy barátom időt szánt rám és megkérdezte, valójában hogy vagyok. Biztatott és imádkozott értem, és az Ézsaiás 43:1-5 verseket adta nekem. Megígértette velem, hogy minden nap elolvasom, és behelyettesítem a saját nevemet. Megígértem. És ezt olvastam:

„De most így szól az Úr, a te teremtőd, (Charis), a te formálód, (Charis): Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy (Charis)! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mivel drágának tartalak és becsesnek, és mivel szeretlek, embereket adok helyetted, életedért cserébe nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok! Napkeletről visszahozom gyermekeidet, és napnyugatról összegyűjtelek.”

Tényleg elolvastam ezeket az igeverseket minden egyes nap. Először, amikor olvastam, azon tűnődtem, vajon kinek írták őket? Mert az biztos, hogy nem nekem. De engedelmesen továbbra is olvastam őket. Lassan, Isten kegyelme által a hit elkezdett növekedni bennem és rájöttem, hogy nekem írták őket. Isten szeretett és kiválasztott engem, tényleg kiválasztott! Igen, van idő, amikor vízen és tűzön kell átkelnem, de Ő ott van velem, és megerősített engem.

Szabadság!

Aztán rádöbbentem: ez az én lehetőségem arra, hogy kitépjem a gyökerét és végezzek ezzel az óriás hitetlenséggel és kisebbségi érzéssel, amely egész életemben gyötört. Ez az egész helyzet Isten kegyelme, hogy megszabadulhassak a szolgaságtól, fogságtól és boldogtalanságtól, amely a kételkedés miatt jött. Úgy éreztem magamat, mint Jób, mintha minden ellenem lett volna, de aztán elém jött a Jakab 5:11: „Ímé, boldogoknak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.”

Ez kijelentésként jött számomra: látom-e a véget, amit az Úr akar adni? Látom-e, hogy ezek a helyzetek, amelyek miatt a saját erőm végéhez értem, igazából a válasz az imáimra, amikor azért imádkoztam, hogy megszabadulhassak a kétségtől és teljes szívből tudjam szolgálni Istent? Korábban bármit megtettem volna, hogy megszabaduljak ezektől a helyzetektől, de végül ezek mentették meg az életemet. Ez volt az Úrtól való vég. Ezeket mind Isten küldte, mert szeretett engem és azt akarta, hogy boldog és szabad legyek.

De Isten ezt nem csak egy csettintésre tette: szembe kellett néznem az igazsággal és le kellett győznöm ezeket a dolgokat, amelyek gyerekkorom óta fogva tartottak. Harcolnom kellett; harcolnom a kétely és hitetlenség ellen és harcolnom azért, hogy hinni tudjak a Róma 8:28-ban: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” Isten Igéje lett a fegyverem; ez volt az egyetlen hatékony fegyver a kétely óriása ellen. Saját érvelésem és gondolataim használhatatlanok voltak.

Most már békém van belül, mivel teljesen meg vagyok győződve róla, hogy Isten szeret; számára értékes vagyok, és életem minden apró részletét Ő irányítja a legjobb javam érdekében. Nem félek a jövőtől, mivel tudom, hogy Isten irányítása alatt áll, és hogy Ő velem lesz, amikor keresztül kell mennem azon, amit a jövő hoz. Tudom, hogy még nem végeztem teljesen a kisebbségi komplexusommal, de már elveszítette a hatalmát felettem, ezért csak idő kérdése. Annyira hálás vagyok Isten Igéjéért és az Ige hatalmáért a sötétség felett, és hálás vagyok Isten embereinek törődéséért és imáiért.

Olvass többet itt arról, mennyire szeret téged Isten: