Hogyan járulhatok hozzá a világbékéhez

Nemrég olvastam egy igeverset, amelyre szerintem korábban még nem figyeltem fel. Ez a vers úgy jellemez néhányakat mint a „békétlenség nemzetségét” (4.Mózes 24,17). Ez az igevers hihetetlenül mély benyomást tett rám. Sosem gondoltam úgy magamra, mint „drámakirálynőre”, de ezek a szavak hirtelen néhány kérdés elé állítottak. Tulajdonképpen olyan ember vagyok, aki békétlenséget teremt cselekedetei és hozzáállása által? Rájöttem, hogy nagyon is ilyen vagyok! Még sohasem láttam magamat ilyen módon.

Jézus ezt mondta: „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” Máté 5,9. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy a béketeremtő emberek (békességre igyekezők) azok, akik nem igazán vitatkoznak, és talán még másokat is segítenek kibékülni egymással. Olyan kedves emberek – de sosem gondoltam többet erről. De egyszer hirtelen úgy megvilágosodott számomra, mint korábban még soha, hogy a békességnek ettől sokkal mélyebb tartalma van.

A panaszkodással vajon békességet teremtek? Ha irigy vagyok, azzal a békességet munkálom? Vagy ha aggodalmaskodok és idegeskedek? Vagy ha másokra nyomást gyakorlok, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint én? Ha másokról negatív módon beszélek? Ha a saját hasznomat keresem mások rovására? Ha valakit lenézek? Ha beleavatkozok a másik dolgába? Ha ragaszkodok ahhoz (még ha nem is tudatosan!), hogy figyelmet kapjak az emberektől? Ha megvédem a saját egómat? Ezek mind a természeti testemben lakozó bűnök miatt vannak! Ha megváltást szeretnék, akkor el kell ismernem a saját egoizmusomat – a saját bűnömet. Ha ezt elismerem, akkor Isten véghez tud vinni bennem egy művet.

Lelkem minden küzdelme és ellenállása azért van, mert nem akarok eggyé válni Isten akaratával az életemre nézve. Ha szeretném és megtenném Isten akaratát, akkor Ő megőrizne engem a tökéletes békességben. Ehhez meg kell aláznom magamat, és teljesen fel kell adnom a saját énemet és gondolataimat. Számomra a legfontosabb eljutni a békességre, a nyugalomra, a megváltásra, és ezért megéri feladni mindazt, aminek búcsút kell mondanom.

Pál a Róma 12,18-ban arra buzdít, hogy: „Ha lehetséges, amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek.”

Rájöttem, hogy a béke megteremtése függ a saját reakcióimtól és viselkedésemtől minden egyes nap, Istennel és emberekkel egyaránt. Nem jutok békességre, ha a saját értelmemet, emberi felfogásomat és intelligenciámat használom a helyzetekben. Ha békességre szeretnék jutni, akkor keresnem kell a felülről való bölcsességet, amely először is tiszta, azután békeszerető (Jakab 3,17). Ha legyőzöm az emberi reakcióimat, a saját egómat, ha megalázkodom, és Isten akaratát keresem, akkor kapom ezt a tiszta békességet: cselekedeteim meg lesznek tisztítva minden bűntől. Nem olyan módon, hogy aggodalmaskodom a jólétem felől, idegeskedek, aggódok, irigykedek és elégedetlen vagyok.

Ha úgy tekintek magamra – énemre, akaratomra, értelmemre, véleményemre és „tudásomra” –, mint amely meg van feszítve Krisztussal együtt, akkor eljuthatok Istenhez és a Szent Szellem erejéhez. Halálba viszem a bűnös reakcióimat, és akkor a békesség és nyugalom életet adó Szelleme kísér minden cselekedetemben. Ez a Szellem képes arra is, hogy másokat áldjon és segítsen. Ha kapcsolatba kerülnek velem, akkor megtapasztalhatják Krisztus életét, nem pedig „Kathryn keszekusza életét”. Krisztusnak kell élnie bennem! Pont ez a lényeg, hogy én kisebb leszek, Ő pedig növekszik az életemben (2.Korinthus 4,10; János 3,30).

Az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk egy emberről, akinek a neve azt jelenti, hogy „vigasztalás fia” (Ap.csel. 4,36). Életem célja az, hogy a békétlenség fiából átváltozzak a vigasztalás fiává és Isten gyermekévé. Legalább a világnak abban a sarkában, ahol én élek, béke lehet, amennyiben rajtam áll.

„És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.” Zsoltárok 1,3.

Ha mindenki ilyen hozzáállással lenne, akkor a világbéke nem lenne többé probléma.