Hogyha…

Emlékszem, édesanyám azt mondta egyik nap: “Hogyha több szekrényem lenne a konyhában, nem lenne ekkora rendetlenség”. Ez a dolog végig kísérte egész életében, mivel nem volt oda a házimunkáért. Nézzünk szembe a tényekkel, sokkal könnyebb a házunk berendezését okolni, mint hatékonnyá válni a háztartás vezetésében.

Az alma nem esik messze a fájától…

“Hogyha” személy lett belőlem. Ifjúkoromtól kezdve egészen szinte mostanáig így voltam: Hogyha nem lenne olyan hideg a szobám, akkor megcsinálnám a házi feladatomat; hogyha lenne fuvarom, vállalhatnék munkát szombaton; hogyha működne a zúzógép, rendbe raknám a kertet; hogyha több időm lenne, befejezném a projektet; és (a férjemnek) hogyha időben jöttél volna, most nem lenne hideg a vacsorád…

Észrevettem, hogy kifogásokat keresek a helyzeteimre, túlságosan sokszor hallottam magamat azt mondani, “hogyha”. Elhatároztam, hogy meg kellene ragadnom az alkalmat és majd meglátom, mire jutok akkor, ha jobban beosztom az időmet és rendet rakok a kertben a zúzógép nélkül. Ahogy elhatároztam magam, új erőre kaptam és fellelkesültem. Ahogy kézbe vettem a dolgokat és vállamra a feladatokat – anélkül, hogy arra gondoltam volna, mennyivel könnyebb lenne a dolog, ha kemény lenne a padlózat, csúcstechnológiás kertészeti felszerelésem lenne vagy jobb tárolási lehetőségeim – úgy haladt előre a munka és közben kifejlődött bennem egyfajta elégedettség érzés is.

Azonban, ha az élet gyakorlatias dolgaiban „hogyha” személyek vagyunk, akkor hajlamosak vagyunk az érzelmi és szellemi dolgokkal kapcsolatosan is annak lenni. Ez pedig több mint valószínű, hogy oda vezet minket, hogy másokat vagy az élet helyzeteit okoljuk amiatt, ahogyan érezzük magunkat. Rám nézve ez biztosan igaz volt és a gondolatmenetek valahogy így hangozhattak: Hogyha a munkatársam nem kritizált volna, nem lennék ennyire lehangolt. Hogyha a barátaim meghívtak volna, nem sajnálnám magam. Hogyha több pénzem volna, lehetnék nagylelkű. Hogyha Isten kellemesebb személyiséggel ajándékozott volna meg, akkor kedvesebb lennék. Hogyha jobb állásom lenne, kevésbé lennék feszült.

Hogyha házas/egyedülálló lennék.

Hogyha lennének/nem lennének gyerekeim.

Hogyha kövérebb/soványabb/magasabb/alacsonyabb lennék.

Hogyha egy melegebb országban élnék sok napsütéssel…

És még folytathatnám.

Az egyik következménye annak, hogy állandóan az elégedetlenség fázisában élünk, hogy szellemileg tétlenné válunk, arra várva, hogy Isten majd változtat a dolgokon. Isten pedig ránk vár, hogy elkezdjük, mozgásba lendüljünk – akkor tud vezetni minket, ha haladunk. Ha egyhelyben ülünk, akkor nem. Meglepő, ám lehetséges, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy aminek változnia kell, azok bizony mi vagyunk.

Hogyha olyan vagy mint én és hajlamos vagy tétlen személyként élni, aki azon agyal, mennyivel másként alakulhatott volna az élet, ha a helyzetek nem „esküdtek” volna össze ellene, akkor fontold meg a következőt. Legközelebb, amikör jön egy ilyen gondolat, hogy mit tehetnénk, hogyha olyan szerencsések lennénk vagy olyan bankszámlánk lenne mint másoknak, akkor szállj harcba ellene!

Először is Isten inkább segít nekünk ellenállni az irigy gondolatoknak minthogy pénzesőt zúdítson ránk, mivel az elégedettség sokkal értékesebb egy tanítvány számára, mint gazdagnak lenni. Másodsorban pedig kínálj a vendégeidnek babot pirítós kenyérrel és kávét, ha nem engedheted meg magadnak, hogy finom sajtot és jó bort tálalj fel nekik. A barátok, akik közösséget szeretnének ápolni, nem követelnek drága ételeket és nem ítélkeznek a terítékünk felett.

Harmadsorban pedig Isten valóban mindent átlát. Ő engedi, vagy nem engedi, hogy mi történjen velünk. Hosszan előre lát, és vágyik arra, hogy át tudjon formálni minket Fia képére. Ebben a folyamatban pedig életünk összes helyzete szerepet játszik.

Nem az határoz meg bennünket, hogy Isten mennyi „talentumot” adott nekünk – ami számít, az az, hogy mi mit kezdünk ezekkel.

„Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet…” Máté 25:15.

„Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, … jöjj, és osztozz urad örömében!” Máté 25:21.