Jézus, a megváltónk

„Mikor készíté az eget, ott valék; mikor felveté a mélységek színén a kerekséget; Mikor megerősíté a felhőket ott fenn, mikor erősekké lőnek a mélységeknek forrásai; Mikor felveté a tengernek határit, hogy a vizek át ne hágják az ő parancsolatját, mikor megállapítá e földnek fundamentomait: Mellette valék mint kézmíves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva ő előtte minden időben. Játszva az ő földének kerekségén, és gyönyörűségemet lelve az emberek fiaiban.” Példabeszédek 8,27-31.

Jézus irántunk való szeretete

A mennyországban az Ő magasztos dicsőségének közepette Jézus látta a romlást, amely egyre növekedett a bűnbeesés után, és vágy született a szívében: „Bárcsak elmehetnék segíteni ezeken az embereken!”

Boldogsága, megelégedettsége és dicsősége közepette ilyen szeretete volt az emberek iránt. A megváltójukká, megbékéltetőjükké, megszentelőjükké és főpapjukká szeretett volna válni, és megmutatni az utat Istenhez. Ez volt a vágya. Hát nem ez a szeretet? Annak ellenére, hogy olyan jó dolga volt, azt választotta, hogy megszülessen a világra, hozzánk hasonló emberi természettel. Azzal, hogy a saját rossz hajlamait megtagadta, utat nyitott Istenhez és az Ő királyságához, ahol megosztja velünk dicsőségét. Hát nem ez a szeretet? Végigjárni az utat anélkül, hogy egyszer is engedett volna a bűnnek? Naponta fennállt a veszélye annak, hogy mindent elveszít, amit hátrahagyott a mennyországban. Ez Jézus irántunk való szeretete!

Ha ilyen szeretettel találkozzunk, akkor nem egyértelmű, hogy odaadónak kell lennünk az iránta való szeretetünkben? Sajnos furcsa módon ez nem mindig van így. Ezért Jézus hozzáteszi: „Figyeljetek rám, gyermekeim! Áldottak azok, akik az én utamat követik.” Azt gondolnánk, hogy mindenki ezt az utat követi. Mi azonban annyira romlottak vagyunk, hogy nem ezt tesszük. Ezért van szükségünk ezekre az intésekre, ezért kell folyamatosan őrködnünk szívünk ajtajánál, és ezért kell arra vágynunk, hogy közel éljünk Istenhez és halljuk az Ő hangját.

Látta a nyomorúságomat

Közeledik a karácsony – ideje elgondolkoznunk azon, miért is jött Jézus. Gondolj a szeretetre, ami emögött volt! Ő a megváltóm, Ő szeret engem!

Látta az én nyomorúságomat, nem csak az emberiségét. Nem, hanem az enyémet is! Látta, hogy milyen könnyen kísértésbe esek, milyen hamar kiesek a szeretetből. Mikor egy gyermek megszületik, új életet ünneplünk. De neki is emberi természete van – a természeti test, amit a bűnbeesés után kaptunk, és amiben semmi jó sem lakozik. Ezért van az, hogy az emberek egyre önzőbbé, rosszindulatúbbá válnak, és dicsőségre, nagyságra vágynak. Minden rossz, ami a világban történt, az emberi test által történt, amit az Atya saját képére teremtett, de a Sátán átvette a hatalmat a vágyak és a korszellem segítségével.

Maradj a szeretetben!

„Hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Szelleme által a belső emberben; Hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben; A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának, És megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.” Efézus 3,16-19.

Az, hogy ilyen szeretetben maradjunk, és meggyökerezve, megalapozva legyünk benne, valójában annyit jelent, hogy életünk végéig kitartunk a szeretetben anélkül, hogy belefáradnánk. Ez azt jelenti, hogy leéljük az életünket olyan időszakok nélkül, amikor semmi sem érdekel más emberek vagy körülmények miatt. Ilyenkor valami hideg és érzéketlen dolog lesz úrrá az emberen, és az Isten és mások iránti szeretetet kihűl. A lényeg az, hogy ez a szeretet mindig jelen legyen, és növekedjen! Mikor Pál arról beszél, hogy „a szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén…” – ez elsősorban egy kölcsönös, égő szeretet Krisztus iránt.

Dávid mondja: „Szeretlek Uram, én erősségem!” (Zsoltárok 18,1.) Mikor mondtad utoljára ugyanezt Jézusnak? Annak ellenére, hogy sok dolog van, amivel eltölthetjük az időt, arra vagyunk elhívva, hogy közösségünk legyen Ővele, Isten fiával – mondja Pál. Ez a szerető kapcsolat erőt ad, hogy kitartsunk az élet harcában, és így örvendezhetünk Isten előtt. Az öröm nem fog eltűnni, ha megmaradunk a szeretetben.