Miért lettem tanítvány?

Tanítvány az, aki mindig, az élet minden körülményében azt választja, hogy Isten akaratát tegye, még ha az ellenkezik is saját akaratával.

Jézus azt mondja: „…mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42) Szeretnél egy ilyen életet választani? Erre csak te tudhatod a választ, és az indokot, hogy miért szeretnéd ezt az életet élni. Lentebb olvashatjátok, hogy én miért döntöttem a tanítványi élet mellett.

Gyermeki elhatározás

8 vagy 9 éves lehettem, amikor a gyülekezeti fiúkkal elmentünk egy hétvégi túrára. Fociztunk, tábortüzet raktunk és esténként bibliai történeteket hallhattunk.

Szombat este egy kört alkotva leültünk és az egyik vezetőt hallgattuk, aki erőteljesen beszélt a Jézusért való élésről. Ezután megkérdezték, akar-e valaki bizonyságot tenni. Az egyik – néhány évvel idősebb – barátom rögtön felugrott, de bizonyságtétel helyett imakéréssel fordult felénk.

Őt követően mások is ugyanazt tették. Egyik a másik után kérte, hogy imádkozzanak érte. Hamar ima összejövetelbe torkollott az este.

Nem volt annyira világos számomra, mindez miről szól, de éreztem, hogy ez egy különös lehetőség, amit nem akartam kihagyni. Megkértem az egyik vezetőt, hogy imádkozzon velem: „Kérlek, segíts, hogy Jézusért éljek. Most még nem annyira értem, de segíts, hogy úgy tegyek, mikor mindez tudatosul bennem.” Nem mondanám, hogy tanítvány voltam, de gyermeki egyszerűséggel leraktam az első téglát a keresztény élet megalapozásához. Az első téglát, egy elhatározást, melyet később már nem lehetett elmozdítani, s ez örökkévaló jelentőségű lett az életemben.

De aztán felnőttem…

Fiatal kamaszként rájöttem, hogy nem voltam olyan „jó ember”, mint ahogy gondoltam. Könnyen kijöttem a sodromból, rendkívül gőgös voltam és verekedős.

Abban hittem, hogy a bűneim meg lettek bocsátva, de tinédzserként észrevettem magamban olyan dolgokat, amelyek a körülöttem lévőknek kiborítóak voltak. Továbbá tisztátalan gondolatokra voltam megkísértve, melyeket szégyelltem. Ez felbosszantott. Nem akartam vétkezni, de úgy éreztem, nem tudok ellene tenni. Személyes gyűlöletet kaptam a Sátánnal szemben, amiért rajtakaptam magam olyan dolgokon vagy gondolatokon, amelyeket megbántam. Akkor eldöntöttem, hogy bármi is történjék, szándékosan soha többé nem teszek rosszat, és nem engedem, hogy a gondolataim elterelődjenek rossz irányba. Ez volt az én módszerem, hogy bosszút álljak Sátánon.

Kristálytisztán emlékszem, hogy ez a döntésem hatalmas és rendkívüli békével árasztott el. Továbbra is tettem dolgokat, amelyeket később megbántam, azonban nem éreztem magamat elítélve vagy kirekesztve Istentől. Ehelyett megbánást éreztem, amely közelebb vezetett Istenhez. (2 Korintus 7:11) Úgy gondolom, belebotlottam az evangélium egyik legnagyobb rejtelmébe: „Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én cselekszem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.” (Róma 7:20) Én teljesen mást akartam, mint a „bennem lakozó bűn”.

Annyira buzgón imádkoztam, hogy meg tudtam szabadulni a bűntől, amit megláttam magamban. Különösen meg voltam kötözve tisztátalan gondolatokkal, ami azért volt, mert a különbség a kísértés és a bűn között a gondolataimban nem volt egészen világos számomra. Ugyanakkor fokozatosan hitre jutottam, hogy lehetséges győzelemre jutnom néhány bennem lakozó bűn felett, amit magamban megláttam.

A nagy döntés

Amikor közel tizenöt éves voltam, elmentem egy keresztény ifjúsági konferenciára, Somersetbe (Anglia). Megértettem egy keveset abból, milyen győzni a bűn felett egy-egy területen, de többre vágytam. A konferenciát hallgatva hitet kaptam arra, hogy a Szellem iránt való engedelmesség által lehetséges győzedelmes életre jutni. Nem egyszerre tűnik el minden bennem lakozó bűn, hanem lépésről lépésre, ahogy a kísértések jönnek, és ahogy én azokat meglátom. Megértettem, mit is jelent a bűn feletti győzelem és a bennem lakozó még nem tudatos bűn, de tudtam, hogy Jézus felfedi nekem, ha követem az Ő lábnyomait. Hitet kaptam arra nézve, hogyha teljesen átadom magam Istennek minden körülményben, hogy az Ő akaratát tegyem, győzedelmes életre juthatok minden gonosz kísértés felett. (2 Korintus 2:14)

Jézus azt mondja: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Lukács 9:24) Ez a „mindennapi kereszt” az, amin minden bűnre vezető kívánság meg lehet „tagadva és halálba adva” mielőtt bűnt cselekszem. Pál ezt így magyarázza: „Akik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” (Galácia 5:24)

Ezt az igeverset vittem magammal a hétvégén hallottakról: „…élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Galácia 2:20)

„Krisztussal megfeszítettem…” Hit által. Krisztussal együtt meghalok. Nem fizikai értelemben halok meg, hanem a bűn számára.

„…élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Ha Isten akaratát választom a kísértés közepette, a saját akaratom helyett, akkor mindez nem így van? „Az én” (a saját akaratom) többé nem létezik. Helyette Krisztus lakozik bennem. A bűnös természeti hajlamaimnak nem adok lehetőséget fejlődni. Isten akaratát választottam és a bűn számára halott vagyok. Ez volt Pál bizonysága és most már az enyém is.

Amiért tanítvány vagyok

Nem tűnt úgy, hogy vétkeznék az akaratommal, de ahhoz hogy tanítvány legyek mindezt fel kellet adnom. A bűntől való megszabadulás utáni vágy miatt lettem tanítvány! Világos lett előttem, hogy az önfejűségem, kívánságaim és vágyaim csak megrontanak, és ha ezeknek engedek, az örök veszteség lenne nekem és a körülöttem lévőknek egyaránt. Ezért minden nap, mikor az élet minden helyzeteiben találkozok önző akaratommal, Isten akaratát választom helyette.

Sok dolognak örülhetek, mint például az örök élet, vagy, hogy ismerem Jézust és van közösségem a szentekkel. De az igazi oka annak, hogy teljesen és végképp hajlandó vagyok feladni önfejűségemet az élet körülményeiben az, hogy láttam egy dicsőséges lehetőséget, amely által megszabadulhatok az életemben lévő bűntől és ezt mindkét kezemmel megragadom.