„Mit gondolsz magadról?”

„Kedvelnek engem? Azt gondolják, tehetséges vagyok ebben vagy abban? Gondolják „menő” személyiség vagyok, vagy legalább szórakoztató velem lenni?”

Sokan talán letagadják, mennyire foglalkoztatja őket, hogy mások mit gondolnak róluk. Ám, ha őszinték vagyunk magunkhoz, akár észrevesszük, akár nem, igenis foglalkoztat legtöbbünket, hogy mások mit gondolnak rólunk. Ha odafigyelnénk arra, hány azzal kapcsolatos gondolat kering a fejünkben naponta, hogy mások hogyan vélekednek felőlünk, és mondjuk, feljegyzést készítenénk róluk, akkor nagyon hamar felgyülemlenének.

Gyötrő gondolatok

Engem ezek a gondolatok, amelyek akörül forogtak, hogy mások mit gondolnak rólam, nagyon lekötöttek—olyannyira, hogy az már szolgaság volt. Gyötörtek ezek a gondolatok és nem hagytak nyugodni. Ezek miatt az életem nagyon „fel és le” ingadozó volt. Hogyha tudtam, hogy az embereknek jó gondolatai vannak felőlem—üdvözöltek és tudatták velem, mennyire megbecsülnek—akkor nagyszerűen éreztem magam, boldog voltam. Hogyha viszont kifogásolták azt, amit mondtam, vagy tettem, és tudatták velem, hogy nem értenek egyet, akkor hirtelen rendkívül zaklatott lettem. Tudtam, hogy az erre való hajlamomat le kell győznöm.

Számtalan dolog volt hatalmas segítségemre, mialatt győzelmemen dolgoztam. Az egyik egy igevers, méghozzá az 1 Korinthus 7:23. „Áron vétettetek meg: ne legyetek embereknek szolgái.” Ezt tényleg fegyverként tudtam használni nap közben az ilyen gondolatok ellen. Minden alkalommal, ahogy felmerült volna bennem egy gondolat, imádkoztam Istenhez, hogy „Segíts nekem, hogy ne legyek emberek szolgája!” Tudtam, hogy ez Isten akarata szerint való ima volt. Isten akarata nem az, hogy az emberek váltakozó véleményeihez legyek kötve, hisz nagyon jól tudom, hogy ez mindig nyugtalansággal és boldogtalansággal jár.

Segítségemre volt egy másik, valami egészen egyszerű dolog is, amit hallottam valakitől. Ez a személy olyan helyzetben volt, hogy sokan felnéztek rá, emiatt pedig valaki megkérdezte tőle, hogy „Mit gondolsz magadról?” Az erre adott válasz egyenes és őszinte volt, ami „fején találta a szöget” és azóta is megmaradt bennem. „Nem gondolkozom magamról” mondta.

Ráeszmélni arra, hogy ez önzés

Nem kellett azon tűnődnöm, hogy mit értett ezalatt—azonnal rájöttem. Semmi értelme egyfolytában azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak rólam. Nem kell, hogy ezekkel az önző gondolatokkal legyek elfoglalva. Egyáltalán arra sincsen semmiféle szükség, hogy „magamról gondolkodjak”! Ez egy teljes mértékben hiábavaló és haszontalan időfecsérlés. Csak feszültséghez vezet és elszalasztom miattuk a lehetőségeket, amelyeket Isten ad, hogy Őt szolgálhassam.

Harcolni kell érte az biztos, de megéri! Sok nyugtalanságtól megkímél, ha felhagyok annak vizsgálgatásával, hogy mit is gondolnak rólam az emberek és nem nehezítek meg magamnak mindent. Például a kisebbrendűségi gondolataim „meg kell hátráljanak” mikor az abban való hitet választom, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, ahogyan Isten látja a dolgokat, sem pedig a felőlem való gondolataihoz. Az önsajnálatnak sincs helye, hogyha így döntök. Ha a gondolataim nem magam körül forognak többé, akkor a sértődékenységem és az énem védése is szét lesz zúzva. Inkább azzal foglalom el magam, hogy keresem és teszem Isten akaratát és csak érte élek. Egyszerűen mondva az énemnek kell csökkennie!

Végül következik a legjobb rész, amikor az énem már lecsökkent. Akkor leszek tisztában azzal, hogy másoknak mire van szüksége. Jobban láthatom, hogyan lehetek mások segítségére a helyzeteikben, körülményeikben. Míg ezelőtt nehéz eset voltam és énközpontú, egyre inkább és inkább megszabadulok magamtól. Egyre nagyobb és nagyobb segítségére és áldására lehetek a körülöttem élőknek. Ilyen akarok lenni!