„Egy olyan helyzetben találtam magam, amit nem én választottam”

Amikor fiatalok vagyunk és tervezzük az életünket, egészségesek és erősek vagyunk, valami oknál fogva sosem merül fel bennünk, hogy mind ezek egy nap el lesznek tőlünk véve. Az idős embereket nézzük és úgy érezzük, mintha ők teljesen másfajta emberek lennének. Mi nem fogunk ott kikötni, ahol ők.

A férjem erős fizikumú volt és mindig készséggel segített másoknak a költözésben, a mennyezet vakolásában vagy betonozásban. Az volt az elképzelése, hogy időskorára majd több ideje lesz vigyázni az unokákra, túrázni és kávét főzni a szabadban a barátaival.

Ez addig volt így, amíg meg nem állapítottak nála egy degeneratív idegrendszeri rendellenességet az 50-es éveiben, amely fokozatosan elvette az erejét és az egyensúlyát, fájdalmai vannak és sok álmatlan éjszakát él meg. Ez nem egy végzetes dolog, de elveszi tőle azt a jövőt, amelyre ő számított. Életében először a depresszió és a jövőtől való félelem gondolata gyötörte. Ahogyan mondta is: „Egy olyan helyzetben találtam magam, amit nem én választottam.”

Kérdezhetnéd, hogy Isten miért engedi meg, hogy ilyen dolgok megtörténjenek. Miért pont egy olyan személyt korlátoz bizonyos dolgokban ilyen módon és ilyen hosszú ideig, aki pont, hogy segítőkész szeret lenni.

Isten célja, hogy belepasszoljunk az örökkévalóságba

Emlékeznünk kell arra, hogy Isten a távoli célra tekint. Neki nem az az első, hogy olyan életünk legyen, ami a mi kívánságaink szerint zajlik. Az a célja, hogy az örökkévalóságba beleilljünk, hogy átformáljon minket azzá, ami Számára hasznos, hogy elvigyen minket addig a pontig, ahol mi tudatosan feladjuk azt, ami a saját akaratunkból ered – bármennyire jónak is néz az ki. Néha Isten olyan helyzeteket ad, ahol a mi természetünkből fakadó törekvéseink minden oldalról akadályozva lesznek, azért hogy meglássuk magunkat. Ezt azokkal teszi, akiket Ő szeret.

Amint a férjemet nézem, aki egyre gyengébb és akinek a világa apránként összedől, azt gondolhatnám, hogy az élet annyira igazságtalan.

Viszont nem teszem ezt!

A férjem sem teszi.

Új Föld – isteni természet

Józsué és Káleb hitet kaptak arra, hogy beveszik az új földet, annak ellenére, hogy az egy óriások által lakott terület volt. Ezzel ellentétben az izraeliták csak az óriásokat, a problémákat és a lehetséges kudarcot látták. Emiatt teljes mértékeben megtagadták a földre való bemenetelt:

„Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel. Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak…” Mózes IV. könyve 14:1-2

Természetesen mi így érzünk emberileg. Félünk a jövőtől és rossz a közérzetünk, ha valami ismeretlen dologgal kell szembe néznünk és mindez olyan biztosan megkötöz minket, mintha börtönben lennénk. Eleinte úgy reagálunk, mint ahogyan Izráel fiai, amikor szembenézünk a problémáinkkal, melyek óriásinak tűnnek. Pedig éppen ez az új föld az, amit Isten számunkra választott, még ha az problémákkal is jár. Ez a mi földünk és Isten azt akarja, hogy ezt vegyük be. Azt akarja, hogy harcoljunk érte.

Az egyetlen dolog, amit tehetünk egy új és félelmetes körülmény bekövetkeztekor, hogy Istentől erőt kapunk arra, hogy bemenjünk abba, amit elvár tőlünk. Ha kérjük Istent, erőt és hatalmat, bátorságot lehel belénk, hogy merészek legyünk. Szembenézhetünk a jövőnkkel úgy, hogy a félelmeink felett győzünk.

„Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban…” 2. Korinthus 2:14

Így, habár a férjem egy olyan új ország közepette találja magát, ahol a rokkantság és a bizonytalanság, mint óriás van jelen, azt mondta nemrég:

„Nem tudom mit tettem volna, ha nem lennék Parkinson kóros. Isten nagyon jó volt irántam.”

Így fogunk gondolkozni, ha Krisztust követjük. Ezen próbák által kapunk isteni természetet. Olyan dolgokká válnak, amik nélkül semmit nem tudnánk tenni, mert Isten elvezet minket a természetünkből fakadó törekvéseinktől és „egy tejjel és mézzel folyó földre” vezet minket. Egy olyan föld, amely békét és nyugalmat és Istennel és egymással való közösséget ad.