Te „pótkerék-keresztény” vagy?

Egyszer egy kép jött elém, amint egy férfi vezeti az autóját az országúton. Csak megy az úton, a gondolatai talán a családja, munkája és úti célja körül keringenek. A pótkerékre a csomagtartóban szinte biztosan nem gondol. Egészen a szerencsétlenség pillanatáig, de akkor nagyon hálás lesz, hogy van nála egy extra kerék, és így folytathatja útját.

Ebben az illusztrációban a vezető férfi egy keresztény élete. Minden jól és simán megy, mindent kézben tart. Azonban jön valami, egy helyzet vagy próba, ami kihívást jelent számára és a képességei számára. Hirtelen, a próba pillanatában eszébe jut Isten és ígérete, hogy Ő gondoskodik azokról, akik hozzá tartoznak. Előveszi a pótkereket a csomagtartóból, remélve, hogy nem eresztett le. Felszereli a kereket, elvezet a következő kútig, és már teszi is vissza a pótkereket a csomagtartóba, mígnem újra ilyen helyzetbe kerül.

De vajon nem kellene a keresztény életnek többet jelentenie, mint hogy csak akkor fordulunk Istenhez, amikor szorult helyzetbe kerülünk? Vajon Fiának áldozata nem érdemel sokkal mélyebb szeretetet és odaadást?

Ki a keresztény?

Definíció szerint a keresztény „egy személy, aki hisz Jézus Krisztusban és tanításában”. Jézus, minden igaz keresztény vezetője így tanít minket imádkozni: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Máté 6:9-10. Akkor hát nem így kellene lennie? Az igaz kereszténység, Jézus élete, tanulni az Atya akaratát és aztán megtenni azt, ahogyan a mennyben is teszik.

Egy „pótkerék-keresztény” valójában sohasem ismeri meg az Atya akaratát, és így soha nem is teheti meg azt. Ők saját maguk ülnek a kormánynál, irányítják a saját életüket. Ezzel a gondolkodással megmutatják Istennek, hogy valójában nincs szükségük az Ő segítségére, és ezért nem kaphatják az Ő vezetését és erejét az életükbe.

Azonban az igaz keresztények teljesen lemondtak életükről Istenért, és elkötelezték magukat Fia, Jézus követésére. Teljesen feladták a saját emberi gondolataikra és ötleteikre való támaszkodást, hogy azok bármi jóra alkalmasak lehetnének, mert újra és újra látták, hogy milyen rosszul ment, amikor ők kormányoztak. Isten annyira szereti a szív ezen indulatát, hogy betölti őket Szellemével, s gondolataik egy teljesen új birodalomba kerülnek, amelyet Ő irányít, aki szereti őket és csak a legjobbat akarja nekik (Róma 8:28).

Megtalálni az Atya akaratát

Ezzel az új indulattal betöltve törnek előre, égve azért, hogy megtalálják az Atya akaratát és véghezvigyék azt az életükben. Először nehéz hallani a Szellem hangját és belépni az Atya akaratába, mivel életidejük jó részében saját emberi hajlamaikat és befolyásaikat követték. Azonban ők szorgalmasan törnek be Istenbe az Ő Igéje és imádság által. Idővel, engedelmesség által felfedezik, hogy ez a hang tisztábbá válik, mivel Isten azoknak adja Szent Szellemét, akik engedelmeskednek neki (Ap.csel. 5:32). Lépésről lépésre teljesen függővé válnak az Atyától, és megtapasztalják, hogy engedelmeskedni az Ő vezetésének teljes örömöt és békét hoz. Ez a béke és öröm átvezeti őket a próbákon, és azt is megtapasztalták, hogy engedelmeskedni az Atya akaratának a saját kívánságaik és vágyaik feladásával jár, ami a legtöbb ember számára elviselhetetlen szenvedés.

Pál apostollal együtt mondják: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nekünk megjelentetik.” Róma 8:18. Oly sokáig küzdöttek saját gyengeségükben és emberségükben, így most örvendeznek a kegyelem miatt, hogy az Ő jelenlétében és vezetésében élhetik életüket. Ahogyan Ézsaiás próféta, minden nap örülnek a kegyelemnek, hogy fölébredhetnek és hallhatják a Szellem hangját, és a vezetésnek, amelytől függnek, amely keresztülvezeti őket a mindennapokon (Ézsaiás 50:4).

Ahogyan „áthajtunk” keresztény életünkön, legyünk mi azok, akiket mindenben Ő vezet és irányít, aki megnyitotta nekünk az életre vezető utat! Legyen fülünk éber és nyitott arra, amit Ő mond, azokra az irányváltozásokra, amelyeket mond minden nap! Ha elégedettek vagyunk azzal, hogy egész életünkben mi vagyunk a kormánynál, akkor soha nem fogunk közösségre jutni az Atyával és a Fiúval, és sosem fogunk részesülni az Ő örömében és életében. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15:5. Igen, éljük inkább az életünket állandó közösségben Jézussal, és mi is megtapasztaljuk, hogy ugyanazok a gyümölcsök jönnek elő az életünkben egyre növekvő mértékben.