Van-e olthatatlan ínségem valami új iránt?

Ahogyan a pulykás vacsora maradványai, és az utolsó csomagolópapír is eltűnik, visszagondolok a Karácsonyra – amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Könnyű „ünnepi üzemmódba” kapcsolni. Elengedni magad, kikapcsolódni kicsit, itt-ott szunyókálni és félelem nélkül kimondani, ami eszedbe jut új emberekkel találkozva.

Az ünnepek ideje nem az a része az évnek – amit mi, kik jómódú nemzetben élünk – ínséggel kötnénk össze, legalábbis nem magunkra nézve. Halom ételünk van, ill. több játékunk, mint amin a gyerekek végig tudnának menni az ünnepek hátralévő részében. Az ínség valami több iránt nem feltétlen jut eszébe az embernek – hacsak nem az, hogy többet kellene adnunk a sajátunkból.

Ínség „ünnepekkor”?

Visszagondolok azokra a pillanatokra, amikor sokkal tudatosabban „megragadhattam” volna a gondolatokat, mielőtt azok olyan szavakká formálódtak volna, melyeket most visszatekintve bánok – azt hiszem, már kezdem sejteni. Az ünnepi időszakban, amikor a testem kikapcsolódhatott és sütkérezhetett az ünnepi hangulatban, akaratlanul is hagytam a szellememet is kikapcsolódni, így megengedve a lelkemnek, hogy átvegye helyet. Más szóval, nem volt semmi különös szükségem, pillanatnyilag „félretettem” azon személyes és állandó vágyamat, hogy életemet Krisztus elé helyezzem, és engedjem neki, hogy dolgozzon bennem úgy, hogy valami új jöhessen elő a régi természetem helyett.

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.” Máté 5:6

„Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.” Jelenések 3:17

Visszagondolva a tudatos területekre ahol jobban tehettem volna, rájöttem, hogy milyen fontos állandó ínségben lennem. Ez azért szükséges, hogy átváltozzak és megváltozzak abból a nyomorult természetből, amelyet örököltem. (Róma 7:18-25) Sajnálatos módon egészen könnyen maradhatok ugyanaz a jelenlegi személy, ha nem veszem észre, hogy szükségem van valamire – ha nem látom saját hiányosságaimat, például a körülöttem levőkkel kapcsolatban. Ha nem hallgatom éberen, mit akar Isten mondani nekem a helyzeteimben, akkor életemben minden, ami elő jön, a saját természetes személyemből származik és annak bűnös hajlamaiból. Vagy legjobb esetben is, amilyen mértékben felismertem és dolgoztam mostanáig a tökéletlenségeivel és határaival. Azonban Isten teljes alkut ígér – egészen új teremtmény lehetek!

„Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok! Íme, újat cselekszem; most készül, nem tudjátok még?” Ézsaiás 43:18-19.

Jézus által az Isteni természetben részesülés ígéretét kaptuk. Ez egy hihetetlen cél, amelyet tudom, hogy még nem értem el, így a helyzet az, hogy nem elégedhetek meg azzal, ahogyan most vagyok.  (2.Péter 1:4) Állandó ínségben kell lennem, hogy az fejlődés, tisztulás és megszentelődés felé hajtson!

Megújult elhatározás

Megkockáztatom elképzelni magam egy év múlva. Ha itt ülök majd 2017 decemberében, ugyanazokkal a csatákkal találkozom majd, ugyanazt a természetet birtokolva, amelyet utálok most is, ugyan ilyen mennyiségben, ugyanazon területeken ugyanazokkal a hajlamokkal, mint ma? Meg fognak nyílni szemeim jobban arra, hogy „mi az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentek között”? (Efézus 1:18) Lesz új világosság, új kijelentés, fejlődés az életemben? (Efézus 1:17-19)

„Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” Máté 5:3

Ahogyan az új év közeledik, elhatározom, hogy 2017-be egy döntéssel lépek be, hogy állandó, tudatos ínségben leszek – „Mit tudok még tenni, hogyan tudom jobban tenni?” 

„Fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam.” Ézsaiás 50:4-5